Avagy hogyan lehet a földről, az állatokról és az egész élővilágról végtelen tisztelettel és szeretettel gondolkodni.
Négy polgármesterrel együtt indultunk útnak Gömörszőlősre, a Magyar Természetvédők Szövetsége által szervezett kétnapos programra. Már maga az utazás is úgy kezdődött, ahogyan szerintem ennek működnie kellene: egy autóval mentünk, mert így sokkal kisebb az ökológiai lábnyomunk, mintha mindannyian külön-külön tettük volna meg ezt a hosszú utat. És persze útközben volt lehetőségünk beszélgetni, tapasztalatokat és jó gyakorlatokat cserélni egymással.
Nagyon büszke vagyok ezekre a polgármesterekre, akik jelentkeztek erre a programra. Mert fontosnak tartják, hogy zöldítsék a településüket, hogy tanuljanak, és hogy megtudják, mit tehetnek azért, hogy még zöldebbek legyünk. És ez egyáltalán nem mellékes!
Egy polgármester igenis szemléletformáló. Azok az intézkedések, amelyeket egy önkormányzat és a képviselő-testülete meghoz, hosszú időre kihatnak a település életére. Arra, hogy mennyi zöldfelületünk marad, hogyan bánunk a vízzel, a fákkal, a növényekkel, az állatokkal és végső soron a saját környezetünkkel. Éppen ezért nagyon jó volt olyan emberekkel együtt utazni, akik szintén fontosnak tartják mindezt.

Egy újabb kipipált sor a bakancslistámon
Azt hiszem, most már kipipálhatok egy sort a bakancslistámról! Mert volt szerencsém személyesen hallgatni Gyulai Iván kétnapos előadását Gömörszőlősön, és nemcsak hallgatni őt, hanem látni a kertjét is. Azt a híres mélymulcsos kertet, amelyben olyan végtelen nagy tisztelettel és szeretettel nyúl bele a földbe, hogy azt nehéz szavakkal visszaadni. A puszta kezével húsz-harminc centi mélyen bele tud nyúlni a talajba. Abba a földbe, ami csupa humusz és élet, tele parányi élőlényekkel.
És ahogy két napon keresztül hallgattam ezt az embert, aki ilyen szeretettel beszél a földről, már-már elszégyelltem magam, hogy egyáltalán rá merek lépni. A kertjében egyébként nem is lehet akárhová lépni! Csak oda, ahol nincs leterítve az a rengeteg mulcs, amivel a földet takarja és védi. Mert itt a talaj nem valami élettelen anyag, amit kedvünkre taposhatunk, forgathatunk és bolygathatunk. Hanem egy élő világ, amit tisztelni kellene.
November 19-én egy valóságos mesevilágba léptem
Amikor Iván kivitt bennünket a kertjébe, valami csodálatos látvány fogadott. November 19-én!
Hatalmas, gyönyörű zöld saláták. Céklák, rebarbarák. Olyan szépen zöldellő hagymácskák, hogy öröm volt rájuk nézni. Bújt a retek, amit még most ősszel vetett. Láttam rukkolát és spenótot. Mindezt november közepén! Egy valóságos mesevilág volt.
És közben ott volt az a hihetetlenül gazdag, élő talaj, amit Iván nem akart mindenáron átalakítani. Inkább megteremtette annak a lehetőségét, hogy a természet végezze a maga munkáját. Mert milyen érdekes, hogy mi mennyi energiát fordítunk arra, hogy állandóan belenyúljunk a természet működésébe, miközben lehet, hogy sokkal többet érnénk el, ha egy kicsit békén hagynánk!

Nárciszokkal a vadak ellen? Bevallom, először kételkedtem!
Az előadáson megkérdeztük Ivánt, hogy mit lehetne tenni a vadak ellen, hogyan lehetne megvédeni a fiatal gyümölcsfákat. És ő olyan megoldásokat mutatott, amelyekről nekem addig eszembe sem jutott volna, hogy működhetnek.
Az egyik egy szinte úszógumira emlékeztető, ágakból, vesszőkből és botokból kialakított védőgyűrű volt a fák körül.
A másik pedig a nárcisz! A fák lombkoronája alatti területet nárciszokkal ültette körbe. Bevallom őszintén, ezt azért fenntartásokkal fogadtam. Tényleg majd pont a nárcisz fogja megvédeni a fákat a szarvasoktól, őzektől, muflonoktól? Ráadásul a nárcisz tavasszal virágzik, a körte pedig ősszel van a fán. Addigra már régen nem is látjuk a nárciszt!
Iván viszont elmagyarázta, hogy a nárcisz hagymája ott marad a földben, és szerinte ezek a nagyon kifinomult érzékekkel rendelkező állatok érzékelik, hogy mérgező növény van a közelben, ezért elkerülik.
Aztán kimentünk a kertbe. Láttam a most telepített gyümölcsöst. Láttam azokat a bizonyos „úszógumikat” a fák körül. És láttam a saját szememmel, hogy a fák nincsenek megrágva! Na, akkor kaptam csak igazán szárnyakat! Mert milyen fantasztikus lenne, ha minél több ilyen természetközeli, egyszerű megoldást megismerhetnénk és kipróbálhatnánk!

A kertben nincs hasznos és haszontalan. Csak szükséges.
Ez volt az egyik legfontosabb gondolat, amit magammal hoztam. Iván azt mondta, hogy a kertben nincsen hasznos és haszontalan élőlény. Csak szükséges van. És hogy a kertben az egyetlen igazi kártevő sokszor maga az ember, amikor beavatkozik, amikor megcsonkít, amikor összetapos.
Azt is mondta, hogy nincs olyan jószág a kertben, amelyről ne tudna védőbeszédet mondani. És itt most nem a kecskékre gondolt! Hanem a lótetűre, a levéltetűre, a meztelencsigákra és azokra az apró élőlényekre, amelyeket mi nagyon gyorsan kártevőnek bélyegzünk, mert valamiben éppen nehézséget okoznak nekünk.
Csakhogy közben a másik oldalon nagyon fontos részei a biodiverzitásnak, a táplálékláncnak és az egész élővilág egységének. Mert ha valami megeszi a salátánkat, mi rögtön azt nézzük, hogyan tudnánk megszabadulni tőle. De vajon belegondolunk abba is, hogy ő mivel táplálkozik, kinek szolgál táplálékul, és mi történne, ha teljesen eltüntetnénk a kertből?
Iván minden mondatából az a hatalmas tudás és tisztelet áradt, amellyel az élővilágot egységként kezeli. Mindenestől. Nem csak azt szereti benne, ami nekünk hasznos vagy szép. És számomra ez óriási tanítás volt.
Mitől lesz egy önkormányzat valóban biodiverzitás-barát?
Ez a két nap azért is volt számomra különösen fontos, mert nemcsak a saját kertünkről vagy gazdaságunkról volt szó. Hanem arról is, mit tehetnek a települések. Hogyan lehet egy önkormányzat biodiverzitás-barát? Hogyan lehet úgy tervezni és gondozni a zöldfelületeket, hogy azok ne csak az embereknek legyenek szépek, hanem az élővilágnak is otthont adjanak? Mennyire fontos a zöldinfrastruktúra tervezése, a megfelelő intézkedési tervek elkészítése, a vegyszerek használatának visszaszorítása, a környezetre káros égetés megakadályozása.
És igen, a méhlegelők kijelölése is! Mert egy méhlegelő nem egy gondatlanul otthagyott, elhanyagolt terület. Hanem egy tudatosan kialakított élőhely. Ha ezt egy önkormányzat megfelelően elmagyarázza a lakosságnak, ha kijelöli, kitáblázza, és elmondja, hogy miért fontos, akkor idővel talán az emberek is megértik, hogy nem minden magasabbra nőtt fű vagy vadvirágos terület az igénytelenség jele. Van, amikor éppen ez jelenti a gondoskodást.
És olyan örömmel hallottam, hogy vannak már települések, ahol több hektáron dolgoznak közmunkásokkal, iskolásokkal és civilekkel azon, hogy közösségi kerteket hozzanak létre. Ahol megmutatják, hogyan kell magaságyást építeni. Ahol megtanítják, hogy milyen előnyökkel járhatnak a növénytársítások, és hogy nem minden problémára a vegyszer az első megoldás. Ahol a gyerekek és a felnőttek közösen dolgoznak, tanulnak, tapasztalnak.
Hát nem pontosan erről beszélünk mi is a Bari Tanyán? Hogy átadjuk a gyerekeknek a lehetőséget a tapasztalásra. És olyan jó volt hallani, hogy ezek már nemcsak elképzelések, hanem vannak helyek, ahol mindez valóban működik!

Az erőforrásainkkal is meg kellene tanulnunk tisztességesen bánni
Amikor beléptünk az előadás helyszínére, hatalmas plakátok fogadtak bennünket. Mind arról szóltak, milyen fontos lenne, hogy tisztességgel és pazarlásmentesen bánjunk az erőforrásainkkal.
Az egyik tábla különösen megdöbbentett. Arról szólt, hogy a háztartásainkban felhasznált víznek milyen jelentős részét fordítjuk vécéöblítésre, fürdésre és mosásra. És ezen valóban érdemes lenne elgondolkodnunk! Mert tényleg rendben van az, hogy ivóvíz-minőségű vízzel öblítjük le a vécét?
Amikor sok esetben megfelelően kialakított rendszerekkel újrahasznosított vizet vagy összegyűjtött esővizet is használhatnánk erre? Olyan sok mindent lehetne egyszerűsíteni és észszerűsíteni a mindennapjainkban! Nem feltétlenül hatalmas beruházásokra gondolok, hanem arra, hogy végre elkezdjünk másképpen gondolkodni arról, mi az érték, és mi a pazarlás.

Kilenc bolygóhatárból hetet már átléptünk
Iván nagyon komoly érvekkel beszélt arról is, hogy milyen állapotban van a bolygónk. Elmondta, hogy a tudomány kilenc kritikus bolygóhatárt tart számon, amelyek meghatározzák, milyen keretek között maradhatnak stabilak a Föld létfenntartó rendszerei. És ezek közül hetet már átléptünk! Hét határt a kilencből!
Aztán ott van a WWF Élő Bolygó Jelentése is. A felmérések szerint 1970 óta a vizsgált vadon élő gerinces állatpopulációk átlagos nagysága 73 százalékkal csökkent.
Ez nem azt jelenti, hogy a fajok 73 százaléka kipusztult, de önmagában az állományok ilyen mértékű átlagos csökkenése is félelmetes. Ötven év alatt! Egy fél emberöltő alatt!
A földtörténetben ez egy villanás. Hogyan tudunk ilyen rövid idő alatt ekkora kárt okozni? Egyszerűen bele sem merek gondolni. És igen, azt gondolom, hogy valóban ideje lenne egy kicsit másképpen néznünk a világra, és másképpen gondolkodnunk a saját szerepünkről benne.

Amikor a levágott ág már nem hulladék, hanem valakinek az otthona
Van egy dolog, amit egyszerűen nem tudok megérteni. Amikor kivágjuk az ágakat, a bozótokat, mert szerintünk nem szépek, aztán valahová lerakjuk őket. Egy idő után beköltöznek oda a sünök, a rovarok és más apró állatok. Menedéket találnak benne. Életteret.
Aztán jön valaki, és felgyújtja az egészet! Hát miért? Miért kell mindent eltüntetni, ami nem felel meg a mi elképzeléseinknek a rendezettségről? Miért nem lehet megérteni, hogy az a rakás ág nem feltétlenül szemét? Lehet, hogy valakinek az otthona.
És szerintem végre meg kellene tanulnunk, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak. És amikor azt mondom, hogy másokkal, akkor igen, én nagyon sokszor elsősorban az állatokra gondolok. Bevallom őszintén, sokszor jobban szeretem az állatokat, mint az embereket. És igen, sokszor többet is harcolok értük. Mert ők nem tudnak odaállni elénk, és elmondani, hogy nekik is szükségük van arra a helyre, arra a fára, arra a bokorra, arra a kis darab földre. Nekünk kellene ezt megértenünk helyettük.
A diófa levele a diófa eledele
És akkor beszéljünk a diófalevélről is, mert éppen itt van az ideje! Most hullik a diófa levele, és mit csinálunk? Összegereblyézzük, beletesszük a zöld zsákba, műanyag zsákokat használunk, aztán jönnek a szemetesautók, gázolajat égetnek azért, hogy mindezt elszállítsák. És közben csak még több és még több hulladékot termelünk. Mert félünk a diófalevéltől!
Iván olyan gyönyörűen és logikusan magyarázta el, hogy mitől is tartunk valójában. Beszélt a dióban található különféle növényi anyagokról, a cseranyagokról, a flavonoidokról, az illóolajokról és a glikozidokról. És arról, hogy nem kellene automatikusan úgy tekintenünk a lehullott diólevélre, mint valami veszélyes hulladékra. Persze a dióban vannak olyan vegyületek is, amelyek bizonyos növények fejlődését gátolhatják. De ez nem jelenti azt, hogy a levelet mindenáron el kell szállítani a saját fája alól. Mert amit én ebből a legfontosabbnak tartok:
A fa levele a fa eledele.
Amikor lehullik a levél, betakarja a talajt. A lebontó élőlények dolgozni kezdenek, a szerves anyag pedig fokozatosan visszakerül a talaj körforgásába.
És ott van a dióburok-fúrólégy kérdése is. Félünk tőle, mert szeretnénk, ha jövőre is lenne diótermésünk. De mi történik, amikor lehullik a fertőzött burok, és a lárva a talajba jut? Mi lenne, ha a kertünkben élő más rovaroknak, természetes ellenségeknek is hagynánk megfelelő élőhelyet? Ha a lehullott levelek között menedéket találhatnának azok az apró élőlények is, amelyek részt vesznek a kert természetes egyensúlyának fenntartásában?
Ez nem azt jelenti, hogy minden kártevőprobléma magától megoldódik, vagy hogy a fertőzött termés kezelésével soha nem kell foglalkozni. De azt igen, hogy mielőtt mindent összeszedünk és eltüntetünk, érdemes lenne végiggondolni, minek és kinek adhatunk még életteret. Iván olyan szépen elmondta, hogy ha hagyjuk a természetet a maga módján tenni, menni, dolgozni, akkor sokszor nekünk is jobb lesz.
Csak nem kellene ennyit beavatkozni. Hagyni kellene a természetet élni.

A kertből az asztalra – hús nélkül is mennyei!
És nemcsak a gyönyörű kertjét láthattuk, hanem azt is megtapasztalhattuk, hogyan lehet változatosan, teljes értékű alapanyagokra építve, vegetáriánusan étkezni. Olyan csodálatos finomságokat készítettek nekünk a kertből származó alapanyagokból, a legnagyobb szeretettel, hogy egyszerűen nem tudok mást mondani:
Valami csoda volt! Mennyei!
Voltak velünk férfiak is, és olyan jó volt látni, hogy milyen örömmel ették ezt a rengeteg gyönyörű ételt. És senki nem hiányolta a húst!
Mert sokszor már fejben eldöntjük, hogy hús nélkül egy étkezés biztosan nem lehet teljes vagy finom. Aztán megkóstolunk valami igazán jól elkészített, változatos növényi ételt, és egyszer csak rájövünk, hogy mennyi fantasztikus lehetőség van még a világon.
És megint csak ugyanoda jutottam vissza, ahová a Bari Tanyán is olyan sokszor:
A kertből az asztalra.
Amit megtermelünk, azt becsüljük meg, használjuk fel, és tanuljuk meg igazán szeretni.

És ott volt Iván kutyája is…
Van még valami, amit nem szeretnék kihagyni ebből a beszámolóból. Iván kutyája. Ez a csodálatos kutya végig ott volt velünk az előadásokon. Hosszú órákon keresztül, végtelen türelemmel és szeretettel várta, hogy mikor lesz már vége, és mikor mehetnek végre labdázni. És ahogyan Iván bánt vele… Hát az számomra önmagában is egy hatalmas tanítás volt.
Én Gyulai Ivánnak már régóta végtelen tisztelője vagyok. Nagyon sok podcastját meghallgattam, sok gondolatával találkoztam már korábban is. Volt olyan, amiről most beszélt, és nem először hallottam tőle. De azt, hogy egy ember hogyan tud ilyen szeretettel, türelemmel és megértéssel bánni a kutyájával, azt nem lehet podcastból igazán megtapasztalni. Azt látni kell.
És látni kellett volna ezt a kutyát is! Ahogyan ott ült, figyelt, várt, és olyan végtelenül intelligens, türelmes és aranyos volt. Nekem ez is megmutatta, hogy Iván nemcsak beszél a természet tiszteletéről. Hanem így is él.
Mert számomra az ember természethez való viszonya nemcsak abban mutatkozik meg, hogyan műveli a kertjét, hanem abban is, hogyan bánik azokkal az élőlényekkel, amelyekkel megosztja az életét. Nagyon-nagyon jó volt ezt is látni!

Mit hoztam haza Gömörszőlősről?
Két olyan napot kaptam, amelyre sokáig emlékezni fogok. Rengeteg tudást, új ötleteket, jó gyakorlatokat, megerősítést és egy olyan szemléletet, amelyben a természet minden apró szereplőjének megvan a maga helye.
És különösen sokat jelentett, hogy mindezt olyan polgármesterekkel együtt élhettem át, akik szeretnének tenni a saját településükért. Mert a változáshoz nem elég, ha néhány ember megpróbál másképpen kertészkedni.
Szükség van a közösségekre, a civilekre, az iskolákra, az önkormányzatokra és azokra az emberekre, akik hajlandók tanulni, kérdezni, kipróbálni valami újat. És persze szükség van arra is, hogy ne féljünk belátni: lehet, hogy amit eddig megszokásból csináltunk, azt lehetne másképpen is.
A Bari Tanyán én pontosan ezt szeretném továbbadni.
Hogy a föld nem csak föld. A falevél nem csak szemét. A rovar nem feltétlenül ellenség. Az állat nem egy használati tárgy. A természet pedig nem valami, amit mindenáron a saját képünkre kell formálnunk. Hanem egy csodálatos, összefüggő, élő rendszer, amelynek mi magunk is a részei vagyunk. És ha ezt egyszer valóban megértjük, talán egy kicsit másképpen fogunk bánni vele.
Mert néha éppen azzal tesszük a legtöbbet a természetért, ha hagyjuk végre élni. 🌱









